Ősbemutató:
2006. November 29. szerda 19 óra - Nemzeti Táncszínház,
Budapest
Rendezés-Koreográfia:
Pálosi István - Táncművészetért díjas
Szereplők:
Fosztó András (Dózsa Ákos)
Gantner István - Liszt-díjas
Magusin Anna
Perfalvi Tünde Hedvig (Máthé Gabi)
Szelőczey Dóra
Szent-Ivány Kinga - Harangozó-díjas
Zarnóczai Gizella - Érdemes művész, Harangozó-díjas
Vida Gábor
Zene:
Gustav Mahler művei alapján
Rendező asszisztens:
Gyulay Eszter
Látvány:
Fenyves Márk - Táncművészetért díjas
Fény technikus:
Pelle Zoltán
Zenei munkatárs:
Kondás Zoltán
Fotó:
Eifert János
D. Tóth Ottó
Smink, haj:
Halma Ágnes
Produkciós asszisztens:
Tariska Andrea
Choreographer,
director:
Pálosi István
Performers:
Fosztó András (Dózsa Ákos)
Gantner István
Magusin Anna
Perfalvi Tünde Hedvig (Máthé Gabi)
Szelőczey Dóra
Szent-Ivány Kinga
Zarnóczai Gizella
Vida Gábor
Music:
based on Gustav Mahler's works
Assistant director:
Gyulay Eszter
Stage design:
Fenyves Márk
Lights:
Pelle Zoltán
Musical assistant:
Kondás Zoltán
Photo:
Eifert János
D. Tóth Ottó
Make-up, hair:
Halma Ágnes
Production assistant:
Tariska Andrea
"Dicsőíteni
akartam, egész hevében és büszkeségében, annak az emberi
létnek, vagy inkább emberi vonulásnak drámáját, melyet a
mai tetszelgés annyira lenéz és lefitymál, hogy meg akarják
fosztani minden jelentőségétől, minden fenséges összefüggésétől
azokkal a nagy erőkkel, amelyek megteremtenek, átjárnak,
összekötnek bennünket. Maga az ember teljessége - minden
idők emberének testi és erkölcsi teljessége, hatalomra hivatottságával
és isteni hajlamával - ezt akartam talpra állítani a legcsupaszabb
talajon, beteljesülő sorsának tündöklő éjszakájával szemben.
És a Tengert választottam, jelképesen, mint e sors feltáruló
tükrét - mint az összeáramlás és sugárzás helyét: valódi
>> mértani hely << ez és a tájékozódás táblája.
Ugyanakkor örök erők mércéje, ahonnan tartalékot meríthet
a tökéletesüléshez és önmaga túlhaladásához az ember, ez
a kielégíthetetlen vándor."
A fenti sorokban Saint
John Perse - Nobel díjas francia költő (1960) - Bóják című
művének inspiratív erőteréről vall, arról, hogy minek is
volt köszönhető a mű világrajövetele. Mi pedig - itt és
most: ezen idézet citálásával - táncszínházi előadásunk
inspiratív közegéről vallunk, arról, hogy mi is motivált
minket a "Bóják" koreografikus megjelenítésében.
"All
I wanted, was to praise, in its complete ardour and pride,
the very human existence or rather the drama of the human
trend, that is so much despised and contemned by today's
flaunt, that it is prone to be deprived of any importance,
any majestic connection with such great powers that create,
penetrate and join us. The very completeness of the human
being - the physical and moral completeness of the human
being with their vocation to dominate, with their divinie
aptitude - I wanted to set this on its feet on the baldest
grounds, in front of the brightest night of its accomplishing
destiny. And I chose Sea, as a symbol of a revealing mirror
of this fate - as the place of inflow and radiation: a real
"locus" and the table of orientation. At the same
time a measurement of eternal powers acting as a resource
for the human being, this unsatisfiable pilgrim, striving
for perfection or surpassing."
In the previous paragraph, Saint-John Perse - who was awarded
the Nobel Prize for Literature in 1960 - testifies about
the inspirative field of force found in his work titled
Seamarks, about how the poem was created. We, the creators,
here and now, with this citation, confess about the field
of force found in our dance theatre performance; about our
inspiration to visualizing Seamarks in our choreographical
view.
Vízrajz
Pálosi István: Bóják - Magyar Mozdulatművészeti Társulat
Halász Tamás
A kalsszikus balettből a mozdulatművészet
és a modern tánc világába átszármazott Pálosi István táncos
- koreográfus, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat (a közelmúltig:
Még 1 Mozdulatszínház) igazgatója elkészítette eddigi legnagyszabásúbb
koreográfiáját. A Nemzeti Táncszínház nagyszínpadán bemutatott
Bóják című alkotás Saint-John Perse Nobel-díjas francia
költő versének adaptációja, tánckép-füzér, melynek színlapján
Perse vallomása olvasható, amiben poémája "inspiratív
erőteréről" szól. Az 1887-ben született s huszonegy
éve elhunyt, a rendkívüli elismeréssel 1960-ban jutalmazott
Perse neve felénk kevesek számára hangzik ismerősen: az
Alexis Saint-Léger Léger néven született költő diplomáciai
tanulmányait követően fényes pályára állt (írói álneve beszédes:
per se latinul annyit tesz: önmaga által). A Francia Antillákról
nem sokkal születése előtt repatriált család sarja Peingben
szolgált, majd külügyminisztériumi főtisztviselő lett. A
háború elől 1940-ben az Egyesült Államokban emigrált, s
a Kongresszusi Könyvtár munkatársa lett. A nácibarát vichy-i
rezsim bukása után az USA-ban maradt, ám immár mint hazája
nagykövete: diplomáciai pályáját nem adta fel - így különös,
kettős identitást hordozva nyerte el az irodalmi Nobel-díjat.
Líráját alapvetően meghatározza folyamatos - önként vállalt
vagy kényszerű - vándorlása a világban, különös otthontalansága,
a távollét élménye, a sokkultúrájúság.
"Dicsőíteni akartam, egész hevében és büszkeségében,
annak az emberi létnek, vagy inkább emberi vonulásnak drámáját,
melyet a mai tetszelgés annyira lenéz és lefitymál, hogy
meg akarják fosztani minden jelentőségétől, minden fenséges
összefüggésétől azokkal a nagy erőkkel, amelyek megteremtenek,
átjárnak, összekötnek bennünket. Maga az ember teljessége
- minden idők emberének testi és erkölcsi teljessége, hatalomra
hivatottságával és isteni hajlamával - ezt akartam talpra
állítani a legcsupaszabb talajon, beteljesülő sorsának tündöklő
éjszakájával szemben. És a Tengert választottam, jelképesen,
mint e sors feltáruló tükrét - mint az összeáramlás és sugárzás
helyét: valódi >> mértani hely << ez és a tájékozódás
táblája. Ugyanakkor örök erők mércéje, ahonnan tartalékot
meríthet a tökéletesüléshez és önmaga túlhaladásához az
ember, ez a kielégíthetetlen vándor." - citálja a költőt
az előadás színlapja.
Pálosi koreográfiájának tere (a látványt Fenyves Márk tervezte)
valóban tengeri látképet idéz. A folyamatosan szivárgó füst
s a játék - átjárható - hátteréül szolgáló monumentális
textilkép a ködben úszó, nagy vizet juttatja eszünkbe. Az
öt sávra bontott, ám egyetlen látványt kiadó anyagon hatalmas,
szemre emlékeztető forma, mely egyszerre ujjlenyomatot is
idéz. Az áttetsző anyagra varrt, kalligrafikus ábrázolat,
jel, nyomhagyás mintha fürkészné a nézőt. A háttérvászon
voltaképp nem háttér, hiszen a játék terét mélységében nagyjából
egyharmad-kétharmad arányban bontja meg. Lágyan, transzparensen
osztja fel a színpadot. A mögé kerülők láthatatlan, fekete
dobogókon lépdelnek, fény csak testükre esik. Mikor elénk
lépnek, az anyag átlátszó, keskeny tüllsávval fedett hasítékati
használják bejáratként. A bóják tere e hatalmas képet leszámítva
üres és sík, mint a nyugodt tenger felszíne, játékosai a
függönyön át, illetve oldalról jelennek meg, vagy e két
irányban távoznak. A koreográfia kezdetén egyfajta bemutatkozást
láthatunk: fríz alakjaiként (pózukban olykor - a játék során
a továbbiakban is - ókori egyiptomi domborműveket vagy Nizsinszkij
Faunjáról fennmaradt, archív fotókat idézve) vagy frontális
nézetű szobrokként, sorra jelennek meg a táncmű alakjai,
s hosszabb-rövidebb, egyéni vagy csoportos, rövid, olykor
csak villanásnyi kompozícióban mutatják meg magukat. Emlékezetes
Zarnóczai Gizella saját abroncsos szoknyájával szellemesen
játszó érzékeny szólója.
Pálosi emelkedett, az idézett Perse szöveghez atmoszférájában
illeszkedő koreográfiája különböző méretű, alakú-értékű
mozaikszemek tetszetős, de olykor igen szerkesztetlen, lineáris
egymáshoz kapcsolt sorozata. A Bójákat elsősorban a kiemelkedő
látvány, a jellegzetes színpadkép s a kiváló fények tartják,
fogják egybe. A koreográfus "gaudiális" mozaikkészítőként
illeszti, fűzi képeit. Táncosai játéka különösképpen olyan,
mintha egy narratív világos és közérthető történetet elbeszélő
táncelőadás jeleneteit látnánk. Ezen érzetünket elsősorban
a mozgásanyagon érzékelhető, meglepően erős klasszikus hatás,
számos utalás, idézet váltja ki. Pálosi azonban helyzeteket,
hangulatokat sorol, s nem pedig mesél: számtalan skiccből
hoz létre egyfajta kollázst, a ritmust hullámfodrokként
megadva, s nem masszív konstrukcióvá szerkesztve. Hogy a
Bóják mégis erős hatást tesz nézőjére, pontosan a keresgélő,
próbálgató kedv, e sokféleség (is) adja.
A koreográfia összetett zenei anyagának túlnyomó része Mahler-kompozíció,
de találkozhatunk benne kortársi hangzással is. A játék
első harmadában e felsorolástól, a képek sebes váltakozásától
eshetünk zavarba, de ha befogadóként hozzászokunk az elektrokardiogram-jellegű
struktúrához, a játék könnyen magával ragad. A Bóják előadógárdájában
sokféle szempontból igen különböző táncosokkal találkozhatunk,
kiknek eltérő karaktereit Pálosi kedvtelve, érezhető elragadtatással
használja. Gantner István és Zarnóczai Gizella sokat tudó,
örökfiatal testű, nagyon tapasztalt s rendkívüli kisugárzással
rendelkező táncosok. Ők ketten - maguk a nyerő választás.
Személyiségük hitele, játékuk, jelenlétük táncon túli ereje
beragyogja a színpadot. A Zarnóczai minden mozdulatát, mimikus
moccanását finom lakkrétegként borító bujkáló, bölcs szomorúság
megigéz. Ő és Gantner mint e közösség királya és királynéja
áll előttünk: higgadtan és méltóságteljesen. Fosztó András,
Magusin Anna, Perfalvi Tünde Hedvig, Szelőczey Dóra, Szent-Ivány
Kinga és Vida Gábor, a fiatalok, az egyéniségekből összeálló
"nép", kik távolról sem ítéltetnek alárendelt
szerepre. Fosztó és Vida karakteresen eltérő dinamizmusa,
férfiassága, Magusin lidérces és lágy, oféliai révülete,
Szent-Ivány és Szelőczey eleganciája, Perfalvi finom rebbenékenysége
a játék során többé-kevésbé karakterré érik.
Klasszicizáló, reprezentatív, s mégis lélekérintő munkát
látunk. A Bóják olykor zsúfoltnak hat: a sokat, sokfélét
mutatni vágyás nem csak a koreográfiai anyagban, de remekműveket
felsorakoztató zenei válogatásban is érződik. Ha a mennyiség
minőségbe csap át, az az előadás táncosi jelenlétének, azonosulási
képességének, a mozdulataikat igazivá tévő hitelnek tudható
be elsősorban, s a kéznek, melyőket vezeti. Pálosi nem felfelé
építkezik, nem szerkeszt drámai csúcspontot, horizontálisan
gondolkodik-közlekedik. Koreográfusi munkájához intenzív
látványt rendel. Térben, fényben, színben egyaránt gondolkodik.
Tapogatózva keres, ismerkedik, szokik és szoktat. Munkája
végeredménye egy tetszetős, eklektikus, hol feszesre, hol
széttáróra sikerült látkép, koreografikus táj, számos szép
momentummal.
Fotók
az előadásról
Hydrogeology
Buoys by István
Pálos - Hungarian Art of Movement Company
Tamás Halász
The dancer
and choreographer István Pálosi, arrived to the modern
dance and the art of movement from the classic ballet.
As the director of the Hungarian Art of Movement Company
(One More Movement Company until the recent past) he has
now prepared his most palatial choreography. His creation,
titled "Seamarks" performed in the main auditorium
of the National Dance Theater is the adaptation of the
poem by Saint-Johnn Perse, the Nobel-prized poet, a string
of dance-pictures, on which playbill one reads Perse's
confession of his poem's "inspiring field of force."
Born in 1887, deceased 21 years ago, honored with this
extraordinary award in 1960 Perse's name sounds a bit
unfamiliar in our region. He was born with the name Alexis
Saint-Léger, made a sparkling career after his studies
in diplomacy. His pseudonym is also very telling, "per
se" in Latin means "by his own self". His
family was repatriated from the French Antilles not long
before his birth; he first served in Beijing, then became
an executive employee at the ministry for foreign affairs.
Emigrated to the USA in 1940 from the war, became the
associate of the Library of Congress. After the fall of
the Nazi-friend Vichy government he remained in the USA,
but now as the ambassador of his country, not giving up
his diplomatic career. He won the Nobel- prize having
this special, doubled identity. His poetry is basically
determined by his self-imposed or forced wandering in
the world, his strange homelessness, experience of absence,
and multiculturalism.
"All
I wanted, is to praise, in its complete ardor and pride,
the very human existence or rather the drama of the human
trend, that is so much despised and contemned by today's
flaunt, that it is prone to be deprived of any importance,
any majestic connection with such great powers that create,
penetrate and join us. The very completeness of the human
being- the physical and moral completeness of the human
being with their vocation to dominate, with their divine
aptitude- I wanted to set this on its feet on the baldest
grounds, in front of the brightest night of its accomplishing
destiny. And I chose Sea, as a symbol of a revealing mirror
of its fate- as the place of inflow and radiation: a real
"locus" and the table of orientation. At the
same time a measurement of eternal powers acting as a
resource for the human being, this unsatisfiable pilgrim,
striving for perfection or surpassing."- as the playbill
cites the poet.
The space
of Pálosi's choreography (scenery designed by Márk Fenyves)
really conjures up some sea view. The seeping smoke, and
the monumental permeable textile picture that serves as
the background of the play, reminds us to the fog-covered
great water. The drape is divided into five lines, but
gives one view; the decoration shapes an eye, but also
reminds us to a fingerprint. The calligraphic delineation
sewed on a translucent material, is a sign, a trace that
appears to scan the viewer. In fact, it is not a background;
it divides the space's depth in one third - two thirds
ratio, in a very soft way. The ones behind it stride on
an invisible black platform, light only falls at their
upper body. They come through, the narrow, transparent,
tulle-covered slashes of the hangings. Ignoring this,
the space of the seamarks is flat and empty, as the surface
of the calm sea. The actors appear through the curtain
or from the sides, and they leave in the same directions.
At the beginning of the choreography we see some kind
of introduction, the performers appear as figures of a
frieze (reminiscing to ancient Egyptian embossments, or
the archive photographs of Nizsinszij's Faun), or as frontal
statues, and for a longer or shorter period they show
themselves either in a solo or in a group formation, sometimes
these compositions are not longer than a flash. The witty
and gentle solo by Gizella Zarnoczai with her crinoline
is absolutely mentionable.
Pálosi's
elevated, choreography is suiting perfectly into the atmosphere
of the text, but it occurs to be the linearly connected
series of mosaic tiles, with different size, shape and
value of each. The coherence of "Seamarks" appears
to mainly based upon the outstanding view, the characteristic
scenery and the exquisite lights. The choreographer fits
and stitches his images together as a Gaudian mosaic-maker.
The acts of his dancers are very much like we were watching
a comprehensible, lucid performance with a specific narrative.
This sensation is mostly fed by the surprisingly strong
classicism of the movements, the high number of allusions
and quotations. On the other hand, Pálosi is not telling
a story, but rather setting out moods and situations,
making a collage of the sketches, forming the rhythm into
waves, avoiding any massive constructions. The strength
of impression that's evoked in the audition is probably
also due to this sensitive searching and trying that creates
this versatility.
The musical
material of this complex choreography contains mostly
the compositions of Mahler, but we can also hear some
contemporary soundings too. In the first third of the
performance we can easily get confused by the swift changes
of the images, but as we get used the electrocardiograph-like
structure, the performance easily takes us in. The performers
of "Seamarks" differ from each other in very
different ways, but that very difference Pálosi uses with
great pleasure and perceptible admiration. István Gantner
and Gizella Zarnóczai with their all-knowing, young-forever
body, and experience have such a significant aura. The
two of them is the winning choice. The credit of their
personality, their ways of acting, the power of their
presence shines over the stage. We find ourselves charmed
by the wise sadness that covers Zarnóczai's every movement
and facial expression like some kind of enamel. Her and
Gantner, as the king and queen of this assembly step in
front of us: cool and dignified. András Fosztó, Anna Magusin,
Tünde Hedvig Perfalvi, Dóra Szelőczey, Kinga Szent-Iványi
and Gábor Vida, are the young ones, the individuals that
create the crowd of the common people, but are not condemned
to only inferior roles. The masculinity and characteristically
altered dynamics of Fosztó and Vida, the demonic ophelian
trance of Magusin, the elegance of Szent-Iványi and Szelőczei
, the gentle fluttering of Perfalvi grow to form character
along with the play.
We see some kind of representative, classicist and yet
touching piece of work. “Seamarks" appears to be
overcrowded sometimes, the need to show a lot and more
is not only apparent in the material of movements, but
also in the compilation musical masterpieces. If the quantity
turns into quality it's due to the presence of the dancers,
their wish of assimilation, and the creditability based
on the truth of movement, but nevertheless to the hand
that leads them. Pálosi is not constructing vertically,
neither dramatic climax, he's thinking and moving horizontally.
He's rendering intensive aspect to his choreographic work.
Taking in account the space, the colours and light just
at the same time. He's searching gropingly, getting used
to and making us to get used to. The outcome of his work
is a pleasing, eclectic, sometimes spread sometimes tensed
vista, choreographic scenery, with several gorgeous motions.
BÓJÁK
Technikai igénye
Fény:
Homogén utcavilágítás 201-es és 153-as LEE színnel,
lemezelhető PC-ből vagy késelhető profilokból. A legfelső
utcasor fehéren késelhető profilból áll.
Függöny mögötti gégen világítás 8-10 db profilból vagy
lemezelhető PC-ből egyenként 1-2 kW-os lámpákból, külön
csatornán, egyenletesen fedi be a színpadot 197es színnel.
A függöny előtt két sor gégen, ami az anyag szintje
felé húzható. Soronként 3 vagy 4 lámpából álló 1 vagy
2 kW-os fresnel lámpákból áll 197es színnel. (A lámpaszám
a színpad méretétől változó)
Mobil mozgatható lámpák:
1 db derítő 1kW-os, 8 db késelhető profil lámpa, 6 db
IRIS-s profil lámpa, 6 db PAR 64es lámpa CP61-es izzóval.
3 db PC vagy profil lámpa talpon, a színpadon a dobogó
mögött (ezek mindegyike szabadon akaszthatónak kell,
hogy legyen a színpad-tér függvényében).
2 db HAZER ködgép. Egy a dobogó mögött, egy tréégerbe
vagy ponthúzóba húzható. Mindkettő fénypultról vezérelt.
Színek 201, 197, 153 LEE
Színpad:
12x15 méter
Dobogó hátul a függöny vonalától 0,5 -1 méterre. 6 méter
széles 3 méter mély 3 szintbeli 30 cm eltolással (30
cm, 60 cm, 1m), mögötte 1-2 méteres távolságra takarófal
járás biztosításához.
Hang:
2 db CD lejátszó
Személyi
igények:
- színpadépítő 3 fő
- helyi fény technikus 3 fő.
- helyi hang technikus 1 fő
Egyéb:
Társulat biztosítja:
- Az előadás díszletei: textíliák
- Kellékek
- Koreográfus - rendező 1 fő
- Szereplők 8 fő
- Fénytechnikus 1 fő
- Hangtechnikus 1 fő
- Asszisztens 1 fő
- Sminkes 1 fő
- Vidéki vagy külföldi előadás esetén sofőr 1 fő
Összlétszám:
14 fő
Az előadás időtartama: kb. 60 perc
Ezen
oldalon található szövegek, információk, adatok, képek (tartalom)
az Első Magyar Mozdulatművészeti Oldal , a Magyar Mozdulatművészeti
Társulat és az Orkesztika Alapítvány, illetve szerzőik tulajdonát
képezik. A szerző és a forrás föltüntetése mellett részben
idézhetőek nyomtatott megjelenésekben. A szövegek részleteinek
online megjelenítése a szerző és forrás megjelölése mellett,
idézetként szintén megengedett, viszont élő, külön
ablakban megnyíló linket kell elhelyezni amely a teljes
cikkre, dokumentumra mutat. További információért, és egyéb megjelenésekkor
írjon emailt
