Hatvanöt évvel ezelőtt, 1912 tavaszán tértem haza párizsi tanulmányutamról, tele filozófiával és tánccal. A Collége de France-on Henri Bergsont hallgattam, a Chatelet-ben Izadora Duncant bámultam. A háromévi filozofálás során a szabadon szálló gondolat intuitív varázsa, a három esti táncelőadáson a szabadon mozgó emberi test esztétikai bűvölete forrott össze bennem valamivé, melyet először tagadni akartam, majd elismertem, először görög tornának, majd orkesztikának neveztem - egy mozdulatrendszerré, mely később a tánc nyersanyagát, az emberi test összes mozdulatlehetőségeit kívánta feltárni, megvizsgálni, tudományos alapelvekre helyezni és művészi célokra használni.Egy gondolat fogamzása, mint minden életindulás, nehezen köthető térhez, időhöz. Én mégis a tizes évek Párizsából fakadónak érzem, amikor a testszínű kitonban, mezítlábasan röpködő Izadora szótlanul beszélt hozzánk a színpadról, vonalakkal mondott el mindent, amit akart. Testével önmagát becsületesen megvalló, látvány- és hallomás-ritmust közlő emberalak a gondolatoknak és érzéseknek térbedalolásával és időberajzolásával soha nem észlelt empíriák határaira vitt bennünket. Amit táncolt, azt nem lehetett szavakba önteni; oda volt az rejtve, mondjuk odatáncolva az eszmélet szellemvilágának titokzatos útjaira, ahol azok járnak, akik nem mondatokkal beszélnek, közléseiknek szavak mögötti nyelve van.Ebbe a szómögöttiségbe vitt el bennünket Izadora. Mert van az eszméletnek ilyen birodalma -, és mindenki ezt keresi, akiből valóságos művész lesz, bármilyen anyaghoz nyúl: színészekhez vagy hangokhoz, formákhoz vagy rajzokhoz, ritmushoz vagy arcokhoz, harmóniákhoz vagy gondolatokhoz -, kinek ez tárul fel, kinek az, - de a legjobban annak mozdítja meg szellemét, aki mindenestül, tetőtől talpig, kívül és belül ráadja egész mivoltát. Testét és eszméletét, ezt a szellemtől átjárt valóságot használja, mikor üzenetét mozdulatba önti.Bergson legsúlyosabb könyvének - Anyag és Emlékezet - utolsó mondata így hangzik: "A szellem kikölcsönzi az anyagtól a percepciókat, amelyekből kiszívja táplálékát, azután visszaadja nekik mozdulat fogmájában, amelyre bélyegül nyomta szabadságát." Ebből a klasszikus mondatból világos, hogy miképpen válik beszéddé a mozdulat. Mert egyedül a mozdulattá vált eszméletben forr össze a szellem-anyag vagy anyag-szellem téridősége vagy időtérisége. A mozdulatban fizikailag valósul meg az az élő szintézis, amelyet a múlt és a jövő egyesülése növeszt jelenné. A szellem az anyagból merít, mert a cselekvő szellem az anyaghoz nyúl, kikezdi azt, mint az evő ember, abból cselekvésforrást teremt és szabadságát beleönti. Ez az eszmélettartalom kétarcú: egyik arca a jelenvalóság, másik arca amúlt megmaradása. Az Izadora-féle mozdulat, amely markolja múltját és beleharap a jövendőjébe, ezzel ad hírt a folytonosan újraszülető életről. És ennek a két valóságnak szoros ölelkezése a mi emberi empíriánk.Ebből értjük meg Izadora mozdulatbeszédét. Már fel is kell hagynunk a mozdulat szóval, el is kezdhetünk táncról beszélni, mert minden attól függ, vajon csak az agyban rezonálódó mozdulatelemeket látjuk-e, vagy az eszméletünkben kitáruló valóságos mindenséget. Mikor a Chatelet-ben Izadorát néztem, akkor nem tudta még, hogy abban az élményben valami fogyhatatlan forrás nyílik meg, s az egész közönséggel együtt szomjazom annak folytatódására. Ez a rejtőző mozdulatemlék küldött oda Bergson metafizikájáról a duncani mozdulatórákra, ahol megismertem a Raymond-féle zártprofilt és megértettem Izadora eszméleti nyelvét.De hogyan lett ebből az első benyomásból évtizedek alatt mozdulatrendszer? Minden gondolatnak vérkeringése filozófia. Bergson mozdulatfilozófiája volt az, mely az eszmélet mélyempíriájával már évekkel ezelőtt gyökeret vert gondolkodásomban és már az 1908-as esztendő óta - amikor először láttam beszélő táncot és először hallottam időszintézist - az ember mozdulatcentruma világosodott meg előttem. A Mozdulat adja vissza az anyagnak a belőle érzékeléssel kiszívott életet, és ezen az áron beleoltja a maga szellemiségét. Azt az újat, a szüntelenül teremtő evolúciót, amelyben a logika evologikává fejlődik. A logika csak a tudományt érti, az evologika a teremtést és a művészetet is.Nézd meg jól magadat és megérted az evolúciót. Magadban hordozod a valóságot. Nem másolatok járnak benned, az indukció hazudik, mihelyt a teremtésig ér. Izadora mozdulataiban messzebb látsz, mint az indukció. Bennük a "Quod semel accidit" (ami egyszer megtörténik) nem úgy folytatódik, hogy "semper evenire potest" (az mindig megtörténhez), hanem úgy, hogy "nunquam evenire potest" (az soha újra meg nem történhez) Az indukció piciny hazugságainak észrenemvevéséből áll az élet, belőle lesz törvény és tudomány; az egyetlen és megismételhetetlen valóság észrevevéséből pedig teremtés lesz és művészet. E kettősségnek dialektikája ragad magával abban, ami igazán tánc.