"egy túltelített kritikus" + "egy laikus": Budapest Táncszinház

---

2001. január 21.

Földi Béla: Bocs!

Egerházi Attila: Fehér lótuszok

Juronics Tamás: Semmi és soha

Bocs: Jobbra elől pattogatott kukorica. Ezt eszi egy szöszi. Eszi? Dehogy - falja, zabálja, tómi a szájába, de nem baj, mert így aztán szétszóródik, és a padlón egy fehérpöttyös pacni keletkezik. - Jobbra hátul fehér asztal. Két fehér fiu mindent megcsinál, amit egy fehér asztalon (vagy alatta) akrobatikában csinálni lehet. Ezt nagyon megtanulták, mert mozdulataik teljesen összehangoltak. Aztán az asztalon ülve pihengetnek, de nem sokáig, mert vizsintes repüléssel piros lány érkezik az ölükbe, majd a lábszárakon lassan legurul. Szokatlan fej-és-tenyér, lábfej-és-nyak-kontaktos triók, duók váltakoznak. - Ügyesen megtáncolt egyéni és csoportos elcsúszások jelzik, hogy a szinpad harmadik (téglalap alakú) fehérsége valójában "jégpálya". - Kedves a bugdácsoló kutyusos szépasszony (aki persze szintén elcsúszik). - A "Don't worry, be happy" hangjaira lendületes indulások és fékezett érkezések egy másik testen vagy a földön. - A végén jó a beállás a három fehér területre. - De hol itt a "Bocs"?

Fehér lótuszok. Az Ady-vers írásban mellékelve. Mondom, írásban. Nem úgy, ahogyan régen, - elmondva és szimultán. Ez nem is lenne annyira modern, mert ilyenkor a koreográfus hajlandó illusztrálni, vagyis "lemozogja" a szöveget. Itt erről már azért sincs szó, mert az előre elolvasott szöveg és a tánc között alig-alig van valami közös. Ady fájóbban ringatja a "szamár gyermek... vén, bűnös, mély lelkét", Egerházi könnyedebben villantja el a táncos képsorokat. Mi az? Már vége van? Kár. Ennél jobbat táncműről mondani nem lehet.

Semmi és soha. Ennek a darabnak az a főbaja, hogy a koreográfusnak igen bonyolult a lelke, és ezt 30 perecen át magyarázza. Az első 15 perc után (dobhártyarepesztő decibellekkel kísért) hármas táncok szünni nem akaró forgataga önti el a szinpadot. A táncosok triptichonszerű háttérből jönnek elő lámpásoknak vélhető fények felé és lendületes táncba kezdenek ezek mögött és között. Végül balra hátul (tologatható dobogón) lirikusan táncoló fehér lány nyit meg (talán ruha alatt rejlő) kis liszteszsákokat, amelyekből egy-egy pöffenéssel felhők lövelnek ki valőszínűleg miszticizálás céljából. Később maga a főnök is bejön saját liszteszsákokkal és lisztfelhővel. Aztán az átlátszó triptichon mögött kiballag (onnan jött).

Majdnem mindhárom műre áll az, hogy a koreográfusok gyakran írásban magyarázzák meg azt, amit táncban mutatnak. Ez nem sokat segít í megértésben, mert hamar kiderül, hogy a szövegnek nincs sok köze a látottakhoz. Ez valőszínűleg azért van, mert a tánc nem tud olyan absztrakt lenni, mint amilyen absztrakt szövegeket olykor hozzá kitalálnak. Absztrakt? Azt is mondhatjuk, hogy értelmetlen.

Egy laikus: "Néha nehéz végignézni a koreogáfus bonyolult szürrealista lelki világát."