"egy túltelített kritikus" + "egy laikus":
2001. március 11 - MU
Berger Gyula és barátai
"Kicsi Rose" munkaelőadása (kb. 50')
Mindjárt az elején elhatároztam, hogy nem keresek tartalmat, nem akarok semmit sem "megérteni", csak nézek és hallgatok. (Azt hiszem, ezt kellene tenni a legtöbb - vagy minden - modern táncelőadáson.)
Tehát benyomások: talán a legjobban a táncosok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének és megjelenésének szerkezete, vagy inkább architektúrája fogott meg. A szinpadtérrel Berger (tudatosan vagy ösztönösen) végig igen érdekesen bánik, más szóval, az egyedi és a csoportos táncosokat valamilyen térbeli és időbeli "egyensúlyban" tartja. Lehet, hogy ez nem "modern", de mindenképpen esztétikus. Minden esetre az egymástól függetlenül ide-odaténfergó "táncosok" helyett megkomponált térviszonyokban lehetett gyönyörködni. Mozdulatvilága sem áll erőltetetten "jamais vu" tekergésekből, rángatódzásokból (amik lassan "déjà vu"-k lesznek), hanem ember-mértékű mozdulatokból, amelyek érdekesek, kifejezők és mégis természetesek.
Annak, aki minden áron értelmezni akar, a műsorfüzet felajánlja a Csipkerózsika meséjét, vagy álmait, vagy a inkább a herceg kellemes és groteszkül kellemetlen álmait (a lebegő leánykától, a furakodó gnómig). Mint igazi mesében, itt se várjunk egymásutániságot az eseményekben, ha ugyan ilyenek vannak. Inkább hangulatok vannak, amelyeket a vetített háttér óriásbébiarca, kusza növényzete és repkedő madárserege keretez (bár számomra kissé tautológikusan, mert hogy még "arra is oda kell figyelni"). Jó keret azonban a mese megfricskázott verbalitása elől és hátul (amiből szívesen hallgattam volna többet). A függesztéseket kissé kötelező olvasmánynak éreztem, merthogy a modern kifejező eszközök használata lógások nélkül nem teljes.
A zene? Milyen is volt a zene? Eleinte az alapzenét halkabbra vettem volna vagy elhegytam volna. Az angol szerelmi leánysóhajok elég modernül nyekeregtek, aztán már nem emlékszem, talán mert a zene szerényen visszahúzódott a tánc mögé.
A címet nem értem, de ezt meg kell szokni.
Egy laikus:
Nem volt egy sablonos modern táncelőadás, amiből már sokat láttunk. Mind mozdulatilag, mind szerkezetileg új volt a többi látotthoz képest. Jók voltak a csoportkompoziciók is. A mai modern táncelőadásokban rendszerint 1-2 szereplő van (anyagi és valószinüleg más szempontból is) és ezért számomra jó volt a többszereplős, tánccsoportos megoldás.
Nekem sem kellett a Csipkerózsika mese, bár szeretem, ha a tánc jelez valamit. A mese Csipkerózsikája és a ma Csipkerózsikája számomra keveredett és igy nem is akartam a mondanivaló megértésével vesződni. A néző számára nem mindig az a fontos, hogy mit akar a modern tánc koreográfusa mondani, hanem az, hogy a nézőben ez milyen visszhangot kelt. És ez mindig egyedi.
Ahhoz, hogy ma a közönség és a kritikusok is(?) jó véleménnyel legyenek, bizony kellenek a modern "plusz" eszközök: vetités, kötélen való felhuzás stb. Sajnos - úgy érzem - ma ezeket muszály alkalmazni, bár nekem a kötélfelhuzás nem hiányzott (vagy igen?). A vetités nagyon jó volt.
