"egy túltelített kritikus"
2001. március 08- MU
Tranzdanz:
Kovács Gerzson Péter: Coda
Formailag a központi gondolat a helybentáncolás. Ez jelentheti a talajba rögzített lábfejeket, de jelentheti a lépéstávolságon belüli "egyhelyben maradás" elvét (a relatív kinetikát) is. Itt mindkettőről szó van. És mindkettőnek merész megjelenítéséről. Ehhez - a modern tánc elengedhetlen (de gyakran felesleges) velejárójaként - vetítenek. Eleinte egy meszire vezető folyosót, aztán különféle arcokat, fejeket, ülő személyeket, amelyeknek semmi közük sincs magához a tánchoz, ha ugyan tánc - a szó klasszilkus értelmében - előfordul. Persze nem fordul elő, de nem baj. Ketten állnak a szinpad közepén, de később azért megmozdulnak.
Több részből áll: van a mozdulatlan táncolás fázisa, amikor szinte csak lélegzés diktálta testmódosulásokat látunk (lásd Madzsar Alice "Lélekző tánca" a 20-s évek végéről), aztán jön a formatan, amikor a saját test, majd a két test szimmetriái, párhuzamosságai és aszimmetriái játszanak egymással. A harmadik fázisban bejön a groteszk, a függöles vonaglás, rángatódzás fázisa, ami valóban szokatlan és a mai szemnek bizonyára nagyon modern. A negyedik fázis az összeborulás (vagy, - "szakszerúen" - az emocionális kontakt) valóban kedves fázisa (üdülés a 22-25 perces formális szeparáltság után). A talp röghöz kötettségét igazából a magyaros lábtekergetések oldják fel, majd jönnek megint a szimmetrikusan vagy kánonszerűen előadott érdekes geometrikus térrajzok... De ekkorra a mozdulatok ismétlődése, érdekességük halványulása már kissé elandalított, és amikor ismét felocsúdtam - mintha megint előről kezdték volna.
Ekkor - a 40-ik perc körül - úgy döntöttem, hogy a művészet élvezetét megszakítom és megpróbálok - kissé bódultan - hazaevickélni.
Több, mint fél évszázada a modern amerikai tánc egyik legnagyobb alakja, Doris Humphrey, megmondta, hogy "minden tánc túl hosszú". Érdekes, hogy ez Budapestig nem hallatszott el. A koreográfusok ugyanis - írja - annyira el vannak telve önmagukkal, hogy nem tudják művüket befejezni és azt hiszik, hogy ami nekik tetszik, az mindenkinek tetszik. Ez persze nemcsak a mai előadásra érvényes.
Valójában arról van szó, hogy a mai koreogáfusok legtöbbjének fogalma sincs a közönség befogadóképességének időmértékéről. Az utóbbi egy vagy két évtized tanusága szerint ez átlagban úgy 30 per körül van. Ezen túl az érdeklődés csökken, sőt beköszönt az unalom, majd a bosszankodás (esetleg a megbocsájtás "na jó, még nézem, hátha..."), majd a felháborodás (ezt kapom a pénzemért? - persze akinek tiszteletjegye van, az zavarba jön). Ilyenkor mondjuk, hogy a mű saját magát üti agyon, "öngyilkos" lett, mert a legjobb ötletek túlzott ismtélése teljesen leronthatja azok értékeit, kezdeti hatásukat. Itt is az történt, hogy az igen érdekes, sőt izgalmas indulást az idóthúzó folytatás elfeledtette.
Hogy mégis vannak sikerek? Hát persze. Vannak haverok is, rokonok is, rajongók is, de vannak "fertőzetlen" ifjak is, akik talán most látnak életükbe először táncot... Tudjuk, hogy "egy újszülöttnek minden vicc új".
A fenti gondolatok érvényét bizonyos fokig lecsökkenti az a tény, hogy nem láttam a trilógia előzményeit, a CULT-or és a CO-AX-ot, amelyeknek ez a Coda volna az összefoglalása. A gyöngybetűkkel szedett magyarázatból a lokális kötődés, az önazonosság fontossága és az érte folytatott küzdelem a táncban egyértelmően nyilvánvalóvá vált, de az univerzalitás igénye nem jött be.
A jól választott fúvós-ütős kíséret szerencsére nem uralkodott el a táncon, hanem a mozdulatokat szolgálta. Dresch Dudás Mihály nem először bizonyítja a tánchoz való alkotó hozzáállását.
