"egy túltelített kritikus"
2001. június 12 -Artus Studió
Dialógusok és táncok - New York-Budapest-Bécs táncprojekt
Vicky Shick: Napok és évek
Joanna M. Shaw: Possession (Birtoklás)
Alan Good: Extra normál kutya
Michaela Pein - Hargitay Ákos: A faun tangója
Miért kell ezt ilyen sokáig csinálni? - volt első gondolatom. Kb. 50 perc után megint csak osonásra kényszerültem, mert egészen hülyének éreztem magam. Valószínűleg (pardon - vélhetőleg) csak az első produkciót és a másodiknak kb. felét láttuk. Az egyes művek egyébként nem ismerhetők fel teljes biztonsággal, mert nem világosak a végek és a kezdetek, más szóval, nem tudni, hogy melyik sötét(ség) választóvonal és melyik csak egy kis "megállás" (mert most ez is divat).
Egy asztal, egy szék, egy ember egy nő. Tologatják egymást, szögletesen pózolgatnak, meg-megállnak, asztal inog, szék billeg. Mértani vonalak staccato egymásutánja ritkán fordul elő a mindennapi életben, és ezért ezt modern táncnak nevezik.
Ezután jön a kötelező félhomálykodás, amelynek során mindenféle történik a szinadon, de senki sem tudja, hogy mi. Hátul megy az ugyancsak kötelező vetítés. Csak tudnám, hogy minek és hogy mi.
A következő felvonás bútorok nélkül zajlik igen sok körbefutással (valószínűen a "birtoklás" jelezése céljából) egymást lóbáló-dobáló, enyhén szeretkező testkettősök keretében. A mozdulati önismétlődés szinte etetés-számba megy. Valahogy már nem izlik.
Megint felmerül az emberben a kérdés, hogy kit érdekel az ilyen sterotíp színpadi szaladgálása, forgolódzás, birkózgatás. Én szakmai kötelességérzetből nézem meg ezeket a (gyakran elismerten) semmit kifejezni nem akaró, vagy a műsorszöveggel semmi kapcsolatban nem lévő produkciókat és próbálom megfejteni, hogy mi is történik ma a modren táncnak nevezett valamivel. Ebben a konkrét esetben kérdem: kell ez nekünk New Yorkból és Bécsből? - A pillantnyi válasz az, hogy akkor este kb egy tucatnyi fiatalnak kellett.
És most dühös legyek vagy szomorú?
Ja! És mi ebben a New York és a Bécs?
