2001. szeptember 21 - MU
Seregi Viktória: May-fly
A tánc és a zene a szemünk láttára és fülünk hallatára a színpadon mintha ikrekként együtt születnének, mintha egy bölcsöben ringanának, egy szobában játszanának apró gyermeki nézeteltérésekkel, de igazi veszekedés nélkül. Nem tudni, hogy a tánc tiszteli-e a zenét, vagy a zene a táncot, hogy melyik volt előbb és melyik volt utóbb, hiszen annyira együtt vannak és mégsem másolják egymást. Itt reneszánsz udvari hangokra válaszolnak modern mozdulatok, sőt egy rövid silencioso is kap térbeli megmintázást. Nemcsak a hangzás és a mozgás, hanem a középkor és a XX. század is találkozik egymással méghozzá az audio-vizualitás ritkán érzékelhető végtelen nyugalmával. Sajátosan új és egyéni stílust kell üdvözölnünk a modern tánc szinpadán.
Merész egyszerűségében és nyugalmasságáabn a darab símogat és ringat egészen addig, amíg meg nem jelenik a Humphrey-szindróma, vagyis a "Minden tánc túl hosszú". A katarzis felé tartó hangulatot itt is lerontotta az, hogy a koreográfus nem ismeri az európai (átlag)közönség befogadó képességének időtartamát, illetve határát, és a csúcs után tovább táncoltatja és zenélteti a szereplőket. Az ismétlések ellaposítják a katartikus érzelmi csúcsot, és a darab az unalom felé fordul. Ezt nevezem "öngyilkos" alkotásnak. És nem először. Mintha a kortársak a közönség 50-60 perces "non-stop foglalkoztatását" kötelezőnek tartanák (mert hogy "benne van" a jegy árában? Vagy hogy olyan szépet csináltam, hogy ezt nem is lehet abbahagyni?)
Ezt a második bekezdést nagyon nem szívesen írtam ide.
