Nem tudom. Közeli még hogy utoljára láttam és beszéltünk. Vitáztunk, mint mindig, mert mindent akart. Igen talán ez volt az, ami mindig minden szeretetemet és minden bosszúságomat kiváltotta - az, ahogy léteztünk az adott pillanatban. Haladva, futva előre gondolatban, vitázva szeretettel, erővel, gondolattal.

Nagyon szerettem őt. (és ezt fájó így írni szerettem)

Mindent amit tudok tőle tanultam. Emberséget, tiszteletet...

Azt hogy használjam a fejem és ne higgyek csak a szavakban ...

Kicsit olyan mintha apám-nagyapám lenne.

A semmiből emelt maga mellé akár csak Sári néni, elviselte az ügyetlenségemet és próbáltam megfelelni neki, ami nagyon nehéz volt, de nem tehettem mást csak így lehettem méltó hozzá.

Előttem a kép mikor ebédre hívott sejtette nincs egy fityingem se arra hogy egyek. Úgy tette, ezt hogy véletlen se érezzem adománynak.

Lovagias úriember. Ki úgy tudott negatív véleményt mondani, hogy nem lehetett megbántódni. Diplomatikusan.

Kritikus volt. Szeretetteljes hidegvérrel kritizált, pontosan precízen, mert a mesterem volt.

Elegánsan adott elő. Mikor a pázmányos előadásait tartotta csodáltam érte. Szerettem vele tanítani, ülni mellette vagy vele szemben, hallgatni és kérdezni tőle. Szerettem, mikor elkapta a hév és csak mesélt mondott és kinyitott egy újabb, kaput ahol bepillanthattam a valóságba. Magával ragadott, vitte, sürgette, kikényszeríttette a gondolkodást.

Dühös ember, akit a rejtőzés a butaság a kicsiség kihozott a sodrából.

Tudott kiabálni, mert kellett a vitához, féltem és szerettem ahogy, de meggyözhető volt érvekkel, nekem sikerült is néha. Türelmetlen volt, mert mindig előrébb volt egy lépéssel.

Féltettem, védtem(bár semmi szüksége nem volt rá), mégis kellett mert kevesen alkottak annyit és annyifélét mind ő.

Szégyelltem magam (mások helyett is), nem mertem bántani a rossz hírekkel melyek a táncszakmában és a kultúréletben vannak, hogy mily keveset ér a tudomány, amiben mindketten hiszünk (hittünk). Hogy tehetetlenek vagyunk, és kiszolgáltatottak.

Hogy az emberi rosszindulat mindent kikezd. Őt is. Látni hogy egyedül marad, mert nem bírja vele a tempót senki.

Fájt vele ezekről beszélni, látni hogy halad és vissza kell fogni, ne siessen.

Ülni és hallgatni ahogy arról beszél hogy meg fog halni, azért ez a sietség. Nem akartam elhinni, nem mertem elhinni hogy ez is lehet.

Kilencven volt mikor bemutattuk a Mezítlábat, a darabot mely azért született, hogy neki legyen, megmutatható legyen a színpadon is hogy ki ő. Élvezhettem (ük) a jelenlétét, részévé lehetett annak a munkának mely nélküle nem lett volna. Amit ő fakasztott, nevelt és engedett útjára.

Szerettem mikor örült, mikor mi segíthettünk ebben. A megérdemelt miniszteri elismerés az előadás előtt. A moszkvai út. A közös együttlétek. A Hajnalvárás. A könyveink. A film ahol viszontláthatta önmagát is. Könnynek és mosolyok. Mikor 2004-ben átadta a Vonalbabát, mint jelét annak hogy mi folytassuk e munkát, hittem hogy csak élcelődik hogy ő már öreg ehhez. Hát megint előrébb volt egy lépéssel ...

És a meg nem íródott könyv.

Ez már az én önálló feladatom lesz, rám vár ez a feladat.

Dr. Dienes Gedeon munkássága. Tanulmánykötet

Aki a mozdulatban született és élt. Talán ez lehetne a címe.

Most csak azon jár a fejem, hogy lehetne maradandót állítani neki-nekik.

Már két Dienes van a fejemben.

Már két óriás, akiknek nevét őrizni fogjuk, mert őrizni kell.

Már kettő kihez méltóvá válni kell.

Valéria és Gedeon

Ami összeköti őket

a mozdulat

a művészet

és a tudomány

Vágyam, amit mondtam egy nagy gyűjtemény mely az ő nevüket viseli

Dr. Dienes Valéria és Dr. Dienes Gedeon

Mozdulatművészeti, mozdulattudományi és tánc gyűjteménye