A tánc leírhatatlan és ebből sok nehézség származott. A régi korok műalkotásai nem maradtak fenn, csak nyomokban, "lábhagyomány" útján. És ami mégiscsak fennmaradt, megszámlálhatatlan variánsban él tovább, akárcsak az íratlan néptánc. Ma már van táncírás - sőt táncírások -, ez azonban mit se változtat azon, hogy a tánc nagy korszakainak alkotásai nem maradtak ránk. A "múlttalanság" ebben az esetben - úgy tapasztalom - védtelenséget és kiszolgáltatottságot jelent. Könnyen ragadtatja magát egy-egy kortárs arra, hogy - akár jóhiszeműen is! - a táncművészetet szemétdombra vesse egy mozdulattal, leverve tenyeréről a port még kézmosás előtt azzal a felemelő érzéssel, hogy megmentette agyonterhelt kultúránkat egy kacattól. Akik pedig táncolnak és akik szeretik ezt a "kacatot", ilyenkor felszisszennek a "mostohagyerek" érzékenységével. Nem is olyan régen egy közíró temette el a táncművészetet, "kitörülve" a kor önálló művészetei közül. A közíró eltűnt, a táncművészet maradt, és egy évvel később megalakult a Győri Balett.
Aki pedig sokáig él, furcsa ellentmondásokat élhet meg, és még furcsább ellentmondások tanúja lehet. Én boldogult ifjú-mozgásművész koromban esküdtem arra, hogy a balettművészet avult, merev, pusztulásra ítélt. Balettműveket akkor még nemigen láttam, tizenegynéhány éves voltam és - nem hivatásos műbíráló. Később megismertem a balettművészetet és - érzékeny ingatagsággal - lelkesedni kezdtem érte. Majd "balettos" lettem. Később megéltem azt, hogy felnőtt kultúrpolitíkusok a mozgásművészetet dekadens "burzsoá" művészetnek dektarálták, a balettet pedig haladó hagyománynak ismerték el, ami a szocialista tartalom hordozója lehet. Az avantgarde magyarországi új hulláma óta pedig a balettművészetet "globálisan" elítélő írásokat olvashatunk, melyek ezt a mozgásrendszert visszaparancsolják a múltba. Nemrég olvashattuk, hogy a balettművészet "egysíkú >>merevítés-rendszer<< volt." Volt? Megint eltemettük?
A tánc leírhatatlan, de írni mindent lehet róla. Ettől függetlenül van: mozgásművészet is, néptánc is, balett is, dzsessztánc is. És mindenki veheti-viheti, csinálhatja azt, amit szeret. Csak az a fontos, hogy a beavatottak csinálják jót azt, amit csinálnak, és a nézők beleérzéssel közelítsenek ahhoz, amit szeretnek. A bíráló pedig legyen beavatott, ismerje meg a jelenkor táncművészetét lelkiismeretesen, és beleérzéssel közelítse meg a művet. Az pedig magától értetődik - logikailag és etikailag egyaránt -, hogy a bírálatnak a látott műről és előadásról kell szólnia. A bíróságon is mindig a tettest ítélik el vagy mentik fel, és nem a "családot" - vagy a "fajt". Itt csak műfajokról és nem "emberfajokról" van szó, de az intencionált általánosítás itt is veszélyes.
Sarkítottam, hogy felhívjam a figyelmet egy veszélyre, de nem általánosítottam. Nem állítottam néhány hibás műbírálat alapján, hogy a műbirálat mint műfaj korszerűtlen és elavult. Bírálat van és lesz, sőt szeretni is szabad - bármennyire is nehezére esik is ez olykor az érzékeny szakmának.
Sarkítottam - a táncművészet védelmében. Talán nem fölöslegesen, de mindenképpen annak biztos tudatában, hogy a táncművészet igazi védelmezői: a jó művek és jó előadások. Nálunk eleven táncélet van, sokféle, színes. Mindenki megtalálhatja a szívéhez közelálló "ágazatot", csak az uszító "hecc"-et kell kihagyni az egészből. (Sottovoce; szakmán belül is!)