1912. február
24.
...Raymond Duncan [...] különös ember, sovány, kifejező arcú,
a mozdulatai egész hihetetlenek. Görögös khitónt visel, és
amikor táncol, maga lesz a szépség – vad, elszabadult, csökönyösen
plasztikus és eleven szépség. Egész környezete, felesége,
a görög Pénelopé és a gyermekük is csupa báj; van bennük valami
tisztaság, valami hófehér, valami nagyon őszinte, nagyon ártatlan
és nagyon tudatos. Azt hiszem, őrült sikerük lesz itt. Az
is meggyőződésem, hogy csak a kezdeti időkben ilyen könnyű
tanulni tőlük, később majd megrohanják őket. Végül is beiratkoztam;
öt frankot ajánlottam havonta, és rögtön be is léptem a terembe,
ahol mintegy harminc embert találtam, nőket és férfiakat,
mindet görögös öltözékben, mezítláb. Olyan mozdulatokat hajtottak
végre együtt, amilyeneket csak a görög szobrokon látni. Már
ez a színpompás kép is elragadó volt. Duncan, aki ugyancsak
görögösen volt öltözve, néha bemutatott egy-egy gyakorlatot,
amelyet a csoport elismételt. Duncani ugrásokat és nekifutásokat
láttam, fehér karok szántották a levegőt, a test néha előredőlt,
néha hátrahajolt, szabad, mindenféle táncosnői megszokástól
mentes mozdulatokkal. Itt-ott elragadó, bár nagyon ügyetlen
fiatal lányok tűntek fel, és a páholyok – mert a terem maga
egy bensőséges hangulatú kis színház – tele voltak nézőkkel.
Nekem nem volt khitónom, a fekete selyemkosztümöm viseltem,
de biztattak, hogy ennek ellenére vegyek én is részt a gyakorlatokban.
Ez azonban nem sikerült, a mozdulatok máris nagyon bonyolultak
voltak. Így aztán az egyik szünetben odamentem M. Duncanhoz,
hogy megkérdezzem: mit tegyek ebben a bonyolult helyzetben?
Azt mondta, hogy az újoncokat régi tanítványaira fogja bízni,
és egy fiatal lány (aki feltűnően hasonlít Mme Paris-ra) máris
magával ragadott, és megmutatta az alapelemeket. Először széttárt
karokkal végrehajtott egy különös járást, aztán egy karmozgatással
kombinált egyensúlygyakorlatot, a karokat először a fej fölé
kell emelni és utána, hátravetett fejjel, határozottan leengedni,
és az előretolt lábra ugorni; és mindezt egyre gyorsuló, egyre
vadabb ritmusban, amíg csak el nem fárad az ember. Láttam,
ahogy Duncan kombinálja ezt a kettőt, és a járáshoz lendületes
repülést társít. A járást először nagyon lassan kell elsajátítani,
és noha a lehető legegyszerűbb dolog, mégis gyönyörű; még
kipróbálni is élvezet. Ma este ezt gyakoroltam a szobámban
majdnem egy órán át, és egészen felfrissültem tőle. Rátaláltam
egy életerős forrásra, amelyből egészség és szépség buzog.
1912. február
27. [folytatás] és február 28.
[...] Nagyon fáradtan és határozatlanul mégis elmentem Duncanhez,
a rue des Ursulines 10. alá. Két nagyon kedves nőt találtam
ott – az egyik görögös ruhát viselt –, akik egyáltalán nem
úgy festettek, mintha le akartak volna csapni rám mint tanítványra;
nem látszott, hogy érdekelné őket az üzlet, egyetlen szó sem
esett ilyesmiről; a hangulat csupa nyíltság és egyszerűség
volt, ez áradt gesztusaikból, beszédmódjukból, egész lényükből.
Az egyikük olyan, amilyen Mme Paris volt húszéves korában,
a haja sima és kócos, az arca csupa nyíltság, nem szép, de
friss és egészséges. Beléptem a terembe, levetettem a cipőmet,
próbáltam azt tenni, amit a többiek; mindenki nagyon barátságos,
anélkül, hogy túlzásba esne. "Kollégának" [camarade – Sz.
J.] szólítják egymást, soha nem látott idegenekkel beszélgetnek
el, oldott, fesztelen a hangulat. Ugranak, szökellnek, ki-ki
képességei legjavát adja. A vér frissebben kering, az ember
jókedvű lesz, és én érzem, hogy valami felszabadul bennem,
mintha egy súly hullana le rólam.
Mindennek az az oka, hogy ezek a mozdulatok merőben másfajta
egyensúlyt követelnek. Már pusztán az az egyszerű tény is,
hogy nem kifelé fordítjuk a lábujjainkat, hanem a két lábfejet
végig párhuzamosan tartjuk, alapvetően megváltoztatja az egyensúlyon
való munkát.
1912. február
28. [folytatás]
[...] Azt tervezem, hogy egy kicsit benézek minden órára,
és cikket írok róluk a Nyugatnak vagy a Huszadik Századnak.
Ez a vállalkozás, amely a görög kultúrát a modern életbe akarja
átültetni, nagyon érdekes. A tantárgyak a következőek: színjátszás,
kerámia, cipészmesterség, torna, nyomdászat, zene, szövés.
Ma reggel kilenckor szövésóra van, odamegyek és megnézem,
mielőtt bemegyek a Sorbonne-ra.
1912. február
29.
[...] Hét órakor lemegyek, iszom egy tejeskávét, és elmegyek
Duvalékhoz, ahonnan mintegy tíz embert viszek magammal Duncanhez.
A páholyok már megteltek, a teremben rengeteg a növendék.
A munka nem olyan sok, mint kedden, mert mindhárom csoport
egyszerre dolgozik. Négy új kombinációt tanulok meg, mindent,
amit a harmadik csoport csinál, de a kivitel még ügyetlen.
Maurice sem tud ellenállni a Duncanből sugárzó vonzásnak,
és beiratkozik a tanfolyamra. Különös érzés ilyen népes közönség
előtt tanulni, de az ember végül elfelejti, hogy nézik. A
szünetek alatt Duncan beszédet intéz a közönséghez. Görög
dallamokra is megtanítanak; ez olyan izgalmas, hogy oda is
elmegyek. Duncan azt mondja, hogy a mi társadalmunk száműzte
a szépséget, és nekünk újra meg kell hódítanunk, de ez munkával
jár. Zöld jelmezt visel elefántcsontszínű tógával; mindezt
saját kezűleg szőtték. (Tudod-e, milyen nevetségesen olcsón
lehetne így öltözködni?)
Bármilyen különös: ez a férfi minden igyekezetével a munkásokat
szólítja meg. Sok munkás foglalkozik tornával, tehát Duncan
valós erőre épít. Akár még forradalmat is csinálhatna. Az
alapelv, amely minden szavából kibontakozik, így szól: a szépség
nem pénzbe, hanem munkába kerül. Ô nem kér a megvásárolható
szépségből, a szépségnek közös alkotómunkából kell születnie.
Továbbá a szépség nem arra való, hogy nézzék: be kell illeszkednie
minden ember életébe, az élet szerves részeként. És akik igazán
akarják, azoknak az életében meg is jelenik.
Nagyon örülök, hogy az elsők között vettek fel ebbe az iskolába.
Vasárnap valami szektákon kívüli vallási összejövetel lesz
a szépségkultusz szolgálatában, ha jól értettem; Duncan nagyon
különös dolgokat mondott ezzel kapcsolatban. Ó, ha itt volnál!
Éjféltájban értem haza, és egy órán át a szobámban gyakoroltam.
Kedden a harmadik csoportban akarok részt venni, hogy jobban
haladjak. Ott csak tízen-tizenöten vannak, míg az első csoportban
jó ötvenen. Csatolom az Akadémia órarendjét.
1912. március
4.
[...] Több új mozdulatot sajátítottam el, és kezd a dolog
felszabadultabban menni.
[...] Tíz óra után Duncan iskolájába mentem, mert ma két órát
tartanak, egyet délelőtt, egyet délután, és el akarom csípni
a haladóbb csoportot. Elég nehéz dolgokat tanulok. Nem tudom,
emlékszel-e Isadorának arra a mozdulatára, amikor félig hátrafordult,
mintha valamilyen végzetes dolgot akarna elhárítani, és utána
nekifutásból a magasba ugrott, egyik karját felemelve, a másikat
hátravetve.
Ezután a labdával való játékot tanultam, felváltva szökelltem
és futottam, hol ledobva a képzeletbeli labdát, hol előrenyújtva
a kezem, hogy elkapjam. A jelmezt úgy képzeld el, mint Dianáét
a Luxemburg-palotában. [...] Gyakorlok, és ami a fő: tanítom
azokat, akik nálam kevesebbet tudnak, mint ahogy mindenki
azoktól tanul, akik többet tudnak nála. Egyszer csak Duncan
odajön hozzám, és azt mondja, el kell jönnöm egy másik órára,
ahol nehezebb dolgokat tanul az ember; csütörtök délután tartják,
és nem szerepel a tanrendben. Így hát már nem vagyok az első
osztályban. Nagyon különös ember. Szelíden, minden feltűnés
nélkül figyel bennünket, és mindent észrevesz. Amikor ötven
növendék tolongott a teremben, egyenesen odalépett hozzám,
hogy meghívjon a leghaladóbb csoportba. [...] Mégis elhatároztam,
hogy elmegyek a görögzene-órára, és megtanulom a főbb rögzítési
módokat. Az egyik dallamot azonnal elolvasom, és többet is
feljegyzek a füzetembe. Az éles, kromatikus fajta a maga különösségével
minden képzeletet felülmúl. Az egészben az a furcsa, hogy
nem a dallam hangjait rögzítik, hanem a hangközöket. Például
ilyen utasítások vannak: ismételd meg a hangot; egy hangközzel
feljebb; két hangközzel lejjebb stb. Ahhoz, hogy az ember
egy dallamot feljegyezzen, meg kell adni a hangnemet, az első
hangot, majd a hangközöket. Bizonyára vannak jelek a hangok
időtartamának jelölésére is. Valami különös báj jellemzi ezt
a hangszerek nélküli unisonót és a félhangnál kisebb hangközöket,
amelyeket szeretünk hamisaknak minősíteni, de amelyek a dallamba
ékelve valami kifejezhetetlen színt kölcsönöznek mindennek,
ha ugyan meg tudjuk állni, hogy ne keressük mindenben a magunk
polifóniáját. Duncan lanton is játszik, de nem hiszem, hogy
ezt a következő két hónapban tanítani fogják. Még annyit,
hogy akarnak egy kertet bérelni, ahol a szabadban fogunk tornázni,
majd ha meleg lesz...
1912. március
5.
...és most táncolok. Mindent tudok, amit a harmadik csoport
tud... és együtt haladunk. Ma reggel mindent megcsináltam, de
még sokat kell tennem ahhoz, hogy eljussak a teljes szépségig...
Most már nagyon akarom ezt a táncot, hisz ez a szépség őrülete.
Jobban is dolgozom [ti. a Sorbonne-on], amit ennek a nagyszerű
tornának köszönhetek. El fogom ültetni ezt a táncot a családban,
meg fogom tanítani mindenkinek...
Közli dr. Dienes
Gedeon
Franciából fordította: Szántó Judit
