A XIX. és a XX. század nagy felfedezései között van az emberi
test felértékelése és mozdulati felszabadítása, annak teljesítmény-centrikus
és művészi célú használata, valamint a testről való tudatos
gondoskodás hihetetlenül sokoldalú testkultúrává terebélyesedett,
de idetartozik a test karbantartásának ("kondicionálásának"),
ápolásának, fejlesztésének és egyéb, változatos célú felhasználásának
minden fajtája. Fontos megjegyezni gondolkodásban a testről
az egészség, a lélekről teljesség és harmónia, és például az
öltözködés kapcsán megjelenő kényelem és praktikum fogalmakat
melyek ebben a korszakban nyernek modern, mai tartalmakat.
A XX. századot nyugodtan nevezhetjük a forradalmak századának.
Nincsen olyan területe az életnek - főleg a teljesítmény és
az esztétikum vonatkozásában - ahol ne zajlott volna le forradalminak
nevezhető változás.
Így van ez a táncművészetben, ahol a XX. századi forradalmi
ívei, csúcsai és kísérletei szintén változásokat hoztak. Ilyenek
a modern táncban, pl. Isadora Duncan, a Denishawn iskola, M.
Graham, D. Humprey Amerikában, Lábán Rudolf, Mary Wigman Európában,
vagy a mozdulatművészeti - mozgásművészeti iskolák Magyarországon.
A XX. század az ember mozdulati megnyilvánulásainak megörökítésében
is új helyzetet teremtett, a mozdulatírás (kinetográfia - orcheográfia)
megalkotásával, valamint a film (kinematográfia) és a videó
- új technológiáinak - alkalmazásával.
A XX. Században
egy új tudományterület a táncelmélet születik meg, táncelméletek
Delsarte-tól a Dienes-féle mozdulatrendszerig (Orkesztika) és
Lábán-féle mozdulatrendszerig (Koreutika) és írásáig (Labanotation).
A fejlődés az egészséget
és a szépséget célba vevő gimnasztikában mutatkozott meg elsőként.
Ennek XIX. századi előfutára volt a francia François Delsarte,
akinek gondolatait Amerikában alkalmazták az egészséget megőrző
gyakorlatok kialakítására. Az Olimpiák felélesztésével a sportban
megjelenik a csúcsteljesítmények követelménye.
Ezek a jelenségek már korábban, a XIX század folyamán több gondolkodót
és gyakorlati szakembert késztettek arra, hogy megvizsgálják
az emberi mozdulat-lehetőségek szélsőségeinek az egészségre
gyakorolt hatását. Megemlítendők a férfigimnasztikai reformok,
a német (Jahn), a svéd (Ling) és a XX. század eleji dán (Niels
Bukh) tornarendszerei. Különös fontossággal bír a női testkultúra
- új szemléletmódú - XX. század eleji fejlődése, mely irányzat
első jelentős képviselője a német Bess Mensendieck asszony,
aki "Körperkultur des Weibes" ("A nő testkultúrája") címmel
és "Praktisch hygienische und praktisch ästhetische Winke" ("Gyakorlati
higiéniai és gyakorlati esztétikai intelmek") alcímmel 1906-ban
jelentette meg egészséget megőrző testnevelési reformjainak
első kiadását.
Megemlítendő még Émile Jaques-Dalcroze, aki olyan zenetanítási
módszert dolgozott ki, amelyben a legfontosabb "taneszköznek"
a mozdulatot tartotta és ezzel a zenét és a táncot tudatosan
közel hozta egymáshoz laxemburg-i és hellerau-i iskolájában.
Az új táncművészeti
mozgalom, (nálunk mozdulatművészet, Németországban bewegungskunst)
- mint történelmi jelenség - a balett elmechanizálódása, sztereotipizálódása
ellen a XX. század elején lépett fel azzal a céllal, hogy "lelket
öntsön" a színpadi táncba, hogy érzelmek, jellemek, típusok,
megjelenítésére tegye alkalmassá, hogy a mozdulatokat a kifejezés
szolgálatába állítsa. Innen van a mozdulatművészet másik neve,
a "kifejező tánc" (ausdruckstanz, expressionistic dance stb.).
Tapasztalhatjuk XX. század eleji "új színpadi tánc" gyűjtőfogalma
alá rendezhető irányzatokat igen sokan és - a fentieken kívül
is - igen sok elnevezéssel illették, úgymint szabad tánc, közép-európai
tánc, pódium tánc stb.. Mivel a táncosok és táncosnők többnyire
szólóesteken mutatták be saját koreográfiáikat ezért van az,
hogy az egyes irányzatok erősön kötődnek a tanító és az alkotó
művészek neveihez. A szabad táncnak is nevezhető irányzat legjellemzőbb
vonása azonban ebben a korai periódusban a kötetlenség, a "szabályok
szerinti" táncolás teljes tagadása, vagyis a balett-esztétika
jegyében kialakult "helyes" és kötelező mozdulatok elleni fellépés.
Hazánkban a modern
tánc irányzatok, a külföldi táncos reformokhoz képest egy évtizedes
késéssel jelennek meg, annak ellenére, hogy 1902. április 19-én
- életében először önálló műsorral - a budapesti Uránia Színházból
indult Isadora Duncan a "modern táncművészet apostola" és hogy
járt nálunk, 1907-ben a kanadai Maud Allan, valamint még 1908
előtt az amerikai modern tánc keleti ihletésű papnője, Ruth
Saint-Denis is.
Magyarországon a mozdulatművészetnek nevezett új színpadi tánc
a XX. század 10-es éveinek elején jelent meg magyar testekben
és elmékben. Ezeket az irányzatokat három iskolateremtő személyiség
vezette be és képviselte.
A modern tánc meghonosodása és kifejlődése szempontjából Mensendieck,
Duncan-ek és Dalcroze tanításai érdemelnek említést. Madzsar
Alice (Madzsar Józsefné Jászi Alice) a női gimnasztika egészség-
és szépség-ideálját hozta haza Bess Mensendieck asszonytól a
norvégiai Loftusból, Dr. Dienes Valéria Duncanék természetes
mozdulatokon alapuló görög tánckultúrájából indult ki, Szentpál
Olga pedig Dalcroze-diplomával jött haza Hellerauból.
Testkultúra címén Madzsar Alice 1912-ben indított tanfolyamot
a Mensendieck-féle női torna tanítására, Dr. Dienes Valéria
1912-ben hozta haza Párizsból a Duncan-féle (Isadora és Raymond)
szabadtánc gondolatát, melyet Orkesztika néven mozdulatrendszerré
fejlesztett, és Szentpál Olga 1919-ben kezdte meg a Dalcroze-féle
ritmikus torna - majd később belőle kifejlesztett táncos módszerének
- tanítását. Mindhárom iskolának a közös vonása volt, hogy -
általánosságban szólva - az emberi test egészségét és/vagy szépségét
kívánták biztosítani és a színpadi kifejezéshez felhasználni,
vagyis - ha céljaiban nem is, de - eszközeiben, az emberi test
józan kezelésében, ez az irányzat kissé hasonlított részben
a tornára, részben a táncra.
Rajtuk - valamint a számos iskola, és a fentiek tanítványain
- kívül, már a korai 20-as években működő, később maradandó
iskolát alapító Kállai Lilit és Berczik Sárát és - az orkesztika
fennmaradása szempontjából fontos - Mirkovszky Máriát külön
is ki kell emelnünk.
Madzsar
Alice (Jászi Alice) (1877 - 1935)
Dr. Dienes (Geiger) Valéria (1879
- 1978)
Szentpál (Stricker) Olga (1895 -
1957)
Mirkovszky
Mária (1896-1987)
Kállai (Klein) Lili (1900 -1996)
Berczik Sára (1906 - 1999)
Dr. Dienes Gedeon (1914 -
2005)
A 1910-es évek
második felében és a 1920-as évek elején az új színpadi tánc
felkeltette a társadalom egyes rétegeinek - különösen a polgárság
- érdeklődését. A három nagy iskola a növendékek testi képzését
olyan szintre emelte, hogy művészi igényű színpadi előadásokat
tudtak tartani. A színpadi fellépések sikere nagy népszerűséget
szerzett ennek a "kategorizálhatatlan" irányzatnak.
Érdekes módon az 1925-ben alakult Országos (később Magyar) Testnevelési
Főiskola figyelt fel ezekre a mozdulatművészeti iskolákra és
előadásaikra, mint megjelenő "vetélytársakra" és megkérdőjelezte
a bennük folyó "testnevelés szakszerűségét".
Az 1925. évi 229. 230. sz. belügyminiszteri rendelettel a mozdulatművészeti
iskolák vezetőinek működési engedélyét a Testnevelési Főiskola
diplomájához kötötték, öt év türelmi időt hagyván annak megszerzésére.
Ezzel a rendelkezéssel vélte a belügyminiszter megoldani a Főiskola
diplomájának védelmét és a haladó értelmiségi körök vonzásában
működő mozdulatművészeti mozgalom korlátozását.
Az egymástól elszigetelten
működő mozdulatművészeti iskolák összefogtak, tiltakozó sajtókampányt
indítottak és megalapították a Mozdulatkultúra Egyesületet,
hogy az iskolavezetők tanítási és tanárképzési jogaiért harcoljon.
1928 májusában az alakuló közgyűlés a következő elnökséget választotta
meg: elnök Zichy Géza Lipót gróf, alelnökök dr. Dienes Valéria,
Madzsar Alice és Szentpál Olga, főtitkár Pálfy György. Később
az egyesület társelnöki tisztét dr. Dienes Valéria töltötte
be.
Egyik első lépésként az Egyesület a közoktatási miniszterhez
intézett memorandumában megmagyarázta, hogy sem a testnevelők,
sem a tánctanárok nem tudnak mozdulatművészetet tanítani, de
koreográfiai műveket sem tudnak készíteni szemben a 10-15 éves
gyakorlati és művészi múlttal rendelkező iskolavezetőkkel, akik
a megjelent rendeletben foglaltaknak - életkoruknál fogva sem
- képesek eleget tenni. A hosszas viták eredményeképpen a hatóságok
lehetőséget adtak annak bizonyítására, hogy nevezettek képesek
a múltjukon alapuló művészi produkciók alkotására.
1929 júniusában rendezte meg a Mozdulatkultúra Egyesület Bethlen
Margit grófné meseestjét az akkori három nagy budapesti iskola
részvételével. A műsoron Szentpál Olga "Az összeforrt lelkek",
Madzsar Alice "Két angyal" és Dienes Valéria "Fehér királylány"
c. táncjátékai szerepeltek. Ezt keretezték "Az elvarázsolt kert"
és a "Mese a szomorú városról" c. Bethlen-mesék, amelyeket a
három iskola csoportjai adták elő. A közös siker után Lázár
István filmrendező a Bethlen Margit meseestről filmet készített,
amelyet 1930. április 30-án "A szerelem örökké él" címmel az
UFA filmszínházban mutattak be. (Ismereteink szerint ez volt
az egyetlen hivatásos keretben készült mozdulatművészeti film
a két világháború között.)
Az Egyesület elérte,
hogy a sérelmes rendeletet módosítsák, ami a 248711/1929. sz.
B.M. rendelettel meg is történt. "A Magyar Országos Táncmesterképző
Tanfolyam szervezetének újabb megállapítása" címmel. Ennek értelmében
a három iskola vezetői 1929. szeptember 17.-i dátummal, "Nyilvános
tanításra képesítő oklevelet" kaptak és így folytathatták mozdulatművészeti
tevékenységüket, immár hivatalosan állami engedéllyel. A tanítást
évről-évre a belügyi hatóságnál kellett engedélyeztetni. (Ez
talán furcsának tűnik, hiszen manapság ez a terület az oktatási-művelődési
minisztériumok hatáskörébe tartozna, de akkor erkölcsrendészeti
és gyülekezési szabályok miatt a Belügyminiszter felügyelte
az iskolák működését.)
Ez volt Magyarország
első államilag engedélyezett táncművészeti képzőrendszere.
Ami a tanárképzést
illeti, iskolánként két éves tanulmányok után következett a
"Táncmesterképző év", az, un. "állami tanfolyam", aminek az
elvégzése jogosított fel diplomára. Ennek a tanfolyamnak volt
tanulmányi vezetője és több fontos tantárgy (pl. filozófiai
és esztétikai alapfogalmak) előadója az Egyesület főtitkára,
Pálfy György. A közel két évtizedes működés során a tanfolyam
képzési rendje szakmai és politikai okok miatt többször átalakult.
De maga az oktatási szerkezet is furcsa öszvérmegoldás volt.
Az "Állami Tanfolyam" ugyanis eredetileg táncmesterképzésre
jött létre (ma azt mondanánk társastánc-oktatók képzésére),
és később ide sorolták be a mozdulatművészeti majd a balett
képzést.
Az így, közösen elkerült "veszély" elmúltával az iskolák folytatták
tevékenységüket békés egymásmellettiségben.
Azzal a szándékkal, hogy a különböző iskolák növendékei jobban
megismerhessék egymás munkásságát az Orkesztikai Intézet 1944.
februárjában un. zártkörű bemutatókat kezdett szervezni, Szentpál,
Kállai, Berczik és saját növendékei koreográfiáinak bemutatására
és szakmai megvitatására.
Időközben mind
több külföldi mozdulatművész mutatkozott be hazai színházakban.
Volt olyan év, amikor 10-15 külföldi mozdulatművész adott műsort
(és nem csak Budapesten). A második világháború táján hatással
voltak még hazánk mozdulatművészeire, főként a német Harald
Kreutzberg, az osztrák Rosalia Chladek és Hanna Berger, stb..
Az 1930-as években
a Madzsar-iskola színpadi működését politikailag nyilvánították
"nem kívánatosnak". Később sokak működését a "zsidó-törvények"
tették lehetetlenné. Nem volt azonban példa olyan általános
műfaji megbélyegzésre, mint a 1940-es évek végén, amikor "politikai-ideológiai"
okokból az irányzatot államilag kihalásra ítélték.
A második világháború
után sokan úgy érezték, hogy végre eljött az idő, mikor a mozdulatművészet
megvalósíthatja sokéves álmait. A tervek közt szerepelt a mozdulatművészetnek
a közoktatásba való bevezetése, továbbá egy Mozdulatművészeti
Akadémia felállítása felsőfokú művész- és pedagógusképzés céljából.
Már az első években a képzéssel kapcsolatban a Testnevelési,
Színművészeti és a Zeneművészeti Főiskolán történtek "tapogatódzások".
A különféle tantervek előkészítésében többek közt a legaktívabban
Berczik Sára, Kállai Lili, Szentpál Olga és Ortutay Gyuláné
vettek részt.
Ami a háború miatt
félbeszakadt tanárképzést illeti, annyit sikerült elérni, hogy
a Belügyminiszter 1561500/1945-ös B.M. rendelettel újra felállította
az Országos Mozdulatművészeti Tanítóképző Tanfolyamot, amely
már önálló 3 éves tantervű képzést nyújtott.
Az 1947. augusztusi választások után fordulópont következett,
amennyiben a mozdulatművészet megszüntetése került szóba. A
rákövetkező három-négy év fontosabb eseményei a következők:
1947-ben Szentpál Olga felszámolja iskoláját.
1948 márciusában Pálfy György, a Mozdulatkultúra Egyesület ügyvezető
alelnöke lemond tisztségéről, mert a mozdulatművészet önállósodása
helyett annak a néptáncos és a testnevelés irányába való orientálódását
tapasztalja.
A Belügyminiszter 1948. december 6.-i 637440/1948 sz. B.M. rendeletével
megszünteti az Országos Mozdulatművészeti Tanítóképző Tanfolyamot.
Egyúttal a rendelet ígéretet tesz egy olyan táncművészeti iskola
felállítására, amely a mozdulatművészeti képzés folyamatosságát
és színvonalának emelését biztosítja. 1949-ben a (megszüntetett)
Állami Tanfolyam felügyeletét, átveszi a Vallás- és Közoktatásügyi
minisztérium (VII. - Művészeti - Főosztály). Ez év folyamán
adják ki az utolsó mozdulatművészeti diplomákat. A Tanfolyam
utolsó igazgatója Hirschberg Erzsébet.
A Színiakadémián Táncrendezői Szak indul Szentpál Olga vezetése
alatt, majd ennek Színművészeti Főiskolává alakulása után (4307/1949.(229)
M.T. rendelet) a képzés a néptánc irányába fordul.
1949. április hó 25-én a Mozdulatkultúra Egyesület közgyűlése
egyhangúlag kimondja az Egyesület felszámolását.
1949. december 7-én "a népművelési miniszter 8399/1949 (256).
számú rendeletében alapfokú táncművészeti és középfokú táncoktató-képző
tagozatból álló "Táncművészeti Iskolát" létesít. Itt már nincs
szó a mozdulatművészet színvonalának emeléséről, előadóművészeket,
koreográfusokat és pedagógusokat képző főiskoláról. 1950 szeptemberében
ennek a Táncművészeti Iskolának és az Operaház balettiskolájának
összevonásával létrejön az Állami Balettintézet.
A Mozdulatkultúra
Egyesület megszűnése után "utolsó bástyaként" a Pedagógusok
Szakszervezetének Mozdulatművészeti Szakosztálya maradt, ahol
Kállai Lili vívta az "utóvédharcot" a mozdulatművészek érdekében
a döntéshelyzetben lévő Táncszövetséggel. A szakosztály elkeseredett
harcok után csak később oszlott fel. A vita 1950-51-ben mind
a Táncszövetség, mind a szakszervezeti Mozdulatművészeti Szakosztály
részéről személyeskedő hangnemre vált, kétségbe vonják a mozdulatművészet
szakmaiságát, a mozdulatművészek esztétikai és filozófiai nevelését
burzsoá formalizmusnak tekintik, hangsúlyozva az ideológiai
"átnevelés" fontosságát stb. A Népművelési Minisztérium megelégelve
a vitát 1950 nyarán napirendre tűzte a mozdulatművészet-mozgásművészet
kiértékelését és ezzel megpecsételődött a műfaj és művelőinek
sorsa.
A műfaj betiltásra kerül, bár ezt valójában semmilyen törvény
vagy rendelkezés hivatalosan ki nem mondta. Számos mozdulatművész
kényszerült "szakmát" változtatni, vagy a gyakorlati munkát
(tanítás, koreografálás stb.) feladni. Voltak, akik áttértek
néptáncra, balettre vagy elméleti munkához fogtak. A tánc művészeti
vonulatáról kiszorulók, illetve azok, akik nem kívánták megtagadni
elveiket, működésüket olykor más szakmákban folytatták. Többen
az egészségügyi területen, a gyógyító gimnasztikában haladtak
tovább és értek el maradandó sikereket, mások a sport területén
vitték tovább tanításukat, de mindannyiuknak le kellett mondaniuk
eredeti céljukról, a mozdulatokkal megvalósított művészetről.
A mozdulatművészet színpadi ága ebben a korszakban elhalt, de
szellemisége és gyakorlata "búvópatakként" fennmaradt. Voltak
olyanok, akik ismereteiket valamilyen gyakorlati módon mégis
"átmentették" ezen a 40-éves tilalmi időszakon. Példaképpen
itt Mirkovszky Máriára, Kállai Lilire és Berczik Sárára gondolhatunk.
A 60-as, 70-es
évektől többen kezdtek más hangot megütni. Főként az elméleti
szakemberek érdeklődése fordult a mozdulatművészet felé. Feltétlenül
meg kell említeni néhány publikációt, nevezetesen dr. Dienes
Valéria és L. Merényi Zsuzsa tollából.
Az 1960-as évek végétől a 80-as éveiben járó Dienes Valéria
írásai az Orkesztikai Iskola történetéről, mozdulatrendszeréről
olvashatók a táncszakma kiadványaiban. A 70-es évek közepén
Vitányi Iván televíziós interjúja egy újabb mozdulatművészeti
mozgalom elindulásának kezdetét.
A 1990-es évek
eleji változásokkor a "polgári dekadencia" mint minősítés értelmét
vesztette, de a dilettantizmus bélyege még évekig megmaradt.
Ami a mozdulatművészeti közösséget illeti, 1991-ben megalakult
az Orkesztika Egyesület és a mai napig működő Orkesztika Alapítvány.
1992-ben az Egyesület közgyűlésén felmerült a mozdulatművészeti
képzések újraindításának, és Mozdulatkultúra Egyesület újraélesztésének
gondolata. 1993. május 15-én alakult újjá - betiltás előtti
és új tagokból - a Magyar Mozdulatkultúra Egyesület (MMKE) azzal
a szándékkal, hogy összefogja és képviselje a mozdulatművészet
hagyománytisztelő és haladó képviselőit és értékeit. Céljai
a mozdulatművészet műfajának rehabilitálása és képzési rendszerének
kidolgozása. Az egyesület létrehozásában aktív szerepet játszott
az idős generáció, E. Kovács Éva, Kármán Györgyné (Vidor Judit),
P. Berczik Sára, Szöllősi Ágnes, Dr. Dienes Gedeon.
A Magyar Mozdulatkultúra Egyesület megalakulásától kezdve mozdulatművészeti,
mozdulatoktatói és általános mozdulatkulturális képzéssel foglalkozik,
akárcsak háború előtti őse. A maga komplexitásában a mozdulatművészeti
tradíció és gondolkodásmód egyedül itt sajátítható el. A képzésben
az esztétikai elveken túl érvényesülnek az egészségi szempontok.
A természetes mozgásból kiinduló technikák elkerülik a táncszakmáknak
az egészség rovására menő túlzásait. A program olyan ismeretanyagot
nyújt, amely a mozdulatpedagógiai pályához nélkülözhetetlen
lenne, de sajnos nem fér bele egyetlen meglévő hivatalos szakmai
keretbe sem.
Mára (2006), a Mozdulatkultúra Egyesület megszűnt független
jogi személyiségként létezni, pénz hiányában nem bírta minimalizált
szervezetét fenntartani. Tagjai az Orkesztika Alapítvány kereteiben
folytatják tevékenységüket.
A művészi vonalon, sok apró kezdeményezés után, 2001-től a hivatalos
táncéletben - a Táncművészek Szövetségében - a Magyar Mozdulatművészeti
Társulat - Még 1 Mozdulatszínház képviseli ezt a hányattatott
sorsú műfajt.
Pedagógiai vonalon - a műfaj elsajátítható Az Orkesztika Alapítvány
által fenntartott a Mozdulatművészeti Stúdió (1077, Budapest,
Rottenbiller u. 31.) nyitott tanfolyami rendszerében.
2006. február
