Dr. Dienes Valéria (1879-1978) Budapesten 1905-ben doktorált filozófiából, esztétikából és matematikából, majd Párizsban folytatta tanulmányait, mint Henri Bergson, a nagy francia filozófus tanítványa. Itt ismerkedett meg Raymond Duncan görög táncrekonstrukcióival és Isadora Duncan művészetével, majd 1912-ben hazatérve az emberi mozgást kezdte minden oldalulag tanulmányozni.

Így született meg az orkesztika mozdulatrendszere, amely a legkülönbözőbb (művészi, egészségügyi, szórakozási stb.) célú emberi mozgás (tánc, balett, sport, játék, torna stb.) mögött álló emberi test mozdulatait vezérlő törvényeket elemezte, állapította meg és szintetizálta rendszerré.

Idézem a szerzőt. "Kellene egy olyan általánosan képző szabad technika, melynek minden eddigi élő testképzés speciális része volna... és amelynek mindent befogadó kereteiben ...a technikáknak minden fajtája elhelyezhető. Ilyen mozdulat-technika nincsen. Nem is lehet addig, míg az emberi test meglévő és lehetséges mozdulatkincse mozdulat-törvényekben nem jut kifejezésre."

A fentiek alapján tartotta fenn Orkesztikai Iskoláját 1912.- szeptemberétől 1944. március 18.-ig D.V., aki az un. szabadtánc korabeli külföldi képviselői (Duncan, Laban, Wigman, Graham stb.) mellett Magyarországom teremtette meg a táncművészet haladó irányzatát, sőt túllépve a táncon, megalkotta az emberi mozdulatok tudományos rendszerét. Műve a magyar kultúrtörténet egyik alapvető, de eddig kevéssé ismert vonalát képviseli.

Dienes Valériának sosem adatott meg, hogy rendszerét a maga teljességében nyomtatásban ismertesse. Mindössze három tanulmánya jelent meg a nagyközönség számára szinte hozzáférhetetlen tánctudományi szaklapban (a plasztikáról, mozdulatritmikáról és a szimbolikáról), holott mozdulatrendszere a maga teljességében minden nemű emberi mozgás törvényeit fedi fel. Ezekhez a nagy terjedelmű kézirati hagyaték ad kiegészítést.

Dr. Dienes Valéria filozófiai, pedagógiai és rendszertani munkássága mellett, 1917 és 1944 között Budapesten széleskörű koreográfiai munkásságot is fejtett ki, nevezetesen több száz táncművet komponált, amelyek az alábbi kategóriákba sorolhatók:

szóló vagy csoport-táncok

cselekményes mesejátékok (pl. A fehér királylány 1929-ben, Csipkerózsa 1933-ban, Hamupipőke 1934-ben, Hófehérke 1935-ben, Mienk az idő 1936-ban)

történelmi mozdulatdrámák (pl. Hajnalvárás 1925-ben, Magyar sors 1930-ban, Divattörténet 1931-ben, Rózsák Szentje, 1932-ben, A gyermek útja 1935-ben, Mária a megváltás anyja ,1936-ban, Patrona Hungariae 1938-ban)

biblikus misztériumjátékok (pl. A nyolc boldogság 1926-ban, A magvető 1932-ben, A tíz szűz 1934-ben, Az élet kenyere 1940-ben).

A fentieket az Orkesztikai Iskolája, majd az Orkesztika Intézet növendékei adták elő számos más, amatőr csoport kíséretében, olykor több száz szereplővel D.V. koreográfiájában. Az iskola előadásainak száma évi átlagban 10-12 volt, a fenti előadásokról koreográfiai feljegyzések, szövegkönyvek, műsorok, plakátok, sajtókritikák és fényképek maradtak fenn, amelyekből rekonstruálható a magyarországi mozdulatművészet ezen fontos vonalának alakulása. Az anyag összegyűjtése, válogatása és feldolgozása után e művészeti ágazat fejlődési vonalát meg lehetett rajzolni, ami feltétlenül lényeges része a magyarországi tánctörténetnek. Megjegyzendő, hogy a hazai mozdulatművészet minden irányzatának iskolája a fővárosban koncentrálódott.

Leghosszabban az Orkesztikai Iskola, Intézet, majd Játékszín működött.

Az 1917. április 1-i bemutatkozást kétszer meg kellett ismételni az Uránia Színházban, majd a 20-30-as években sok ezer fiatalt megmozgató táncművészeti és pedagógiai tevékenysége után, az Iskola a működő mozdulatművészeti iskolák közti "koreográfiai verseny" harmadik fordulójával zárta be kapuit 1944 március 18-án este.

A Mozdulatművészet műfaját 1949-ben államilag megbénították, és a mai napig államilag nem rehabilitálták.