Szövegkönyve



1. Könyörgés
Oh, komor a boltozat
Ködponyvák ódonul
Hevernek a horizont ívein.
Váró sziklák ormai
Kérdeznek halkan.


Tág a sötét
Keskeny a reménykapu
Bénán hallgatunk sokan.
Árvultan piheg a Föld
S a mélység torka leheli fázva:


- Messze még az Élet?
Oh, mély ború!
Fullasztó árnyak
Bűn átkát ontják...,


- Reszkess, ó Ember,
tévedt lelked szárnytalan, bukott,
lángja kormoz, tüze pernyéz,
fülledt, fulladt, foszlott a vágya...


- Oh, jer! Elveszünk,
Oh, szárnyaid suhogtasd,
Árnyat tépő karjaid
Zúgasd felettünk!
Zárt pilláid kárpitját
Sodord világossággá!



2. Remény
Oh, édes hajnalvárás
Hűvös ormokon!
Csend ül a tetőn.
Jó halkan, harmatosan,
Illatos a föld, jöjjetek mind, emberek,
Nincsen éjszaka,
Szertehull a gyászkendő.
Alázatosan dúdoljon a lelketek,
Tüzes ujjak oldozzák
Fülledt sátrait,
Fél a köd, sír az árny,
Sóhajt a fellegtanya.


Rezzen a lomb, ébred a lég,
Holtak sóhajtanak a hűs föld alatt,
Súg az erdő régi regét,
Halkan súgja ingó lombja
A ráomló felhőknek bús történetét.


Fellegarcon ajak hasad,
Pirosan repeszti mosolyra a napsugár,
Fellegajkon ég lehel ránk harmatot.
Oh, bontsd ki lelked ágait
S fogadd az ég illatát.


Álomháló burkolja várásunk ormait.
Bontsad meg, Uram!
Hajlik a fekete lomb,
A kúszva ölelő folyondárkarok
Bomoltan esdenek feléd.
Fellegrésen égő karok
Tárulnak vissza,
Oh, lángoló istenkéz,
Síró öröm, boldog bűnvallomás!
Jöjj, oldd meg láncaink,
Szárnyakká lendítsd
E bús igát!



3. Ígéret
Vérsávot húz a pirkadás,
Sebet tár az éjszaka,
Láthatatlan kézzel bontja fátyolát.
Tárul a homály,
Izzó mélyek útja nyíl.


Tépett az éj, fut a sötét,
Napfény húroz lantokat,
Zeng a fény és hang csillámlik szerteszét,
Vetkőzik a Lét,
Titkát bontja a fénysugár.


Higgyetek, hitre hull a fény,
Hit bont lelket, titkokat,
Hit fon létet, szolgálja a gondolat,
Hit a mennykapu,
Csodákra tárja szárnyait.



4. Teljesedés
Színarannyá olvad a pára,
Tündökölve úszik a felhő szárnya
Vérszínű ég taván.


Földre száll az aranymadár,
Tűzfehéren reszket a röpke árnya
Ormaink homlokán.


Lélek izzik, szándék lángol,
Béna felleg tűnik a láthatárról,
Tárul a menny ablaka.


Harmatoznak aranyködök,
Istenálmok némán teljesülnek,
Az Ég leköltözött.


Álomarcok testet öltnek,
Tűnt homálya mélytüzű századoknak
Lángoló létre gyúl.


Isten arca ránk borul,
Térde támaszt, karja újraépít,
Szíve otthonunk!